Egy kis történet a természet nagy igazságairól
Első fejezet: A születés dicsősége
Ugye tudod, mi a különbség egy ganajtúró bogár és egy filmsztár között? A filmsztár színpadon születik, a ganajtúró meg egy trágyarakás alatt. De bizony mondom: mi, ganajtúrók büszkébbek vagyunk a származásunkra! Míg mások csak dicsekednek, addig mi tényleg teszünk a világért – takarítunk, rendezünk, újrahasznosítunk. Nélkülünk ez a bolygó egy hatalmas, bűzös káosz lenne.
Szóval ott álltam tehát életem hajnalán, hat apró lábamon, és tudtam: indulnom kell. Mert ez a mi dolgunk – menni. Mindig előre, rendíthetetlenül, akár a postás, aki esőben-hóban kézbesít. A különbség annyi, hogy nekünk nincs címünk, ahova mennénk. De ez nem baj – az út a cél, ahogy mondani szokás.
Második fejezet: Az első bukás
A Nap kellemesen melegítette fényes, fekete páncélomat, lábacskáim ütemesen kopogtak a száraz földön. Minden szép és jó volt, egészen addig, amíg… nos, amíg fel nem borultam.
Igen, elismerem: nem vagyok éppen sportos alkat. Kerek vagyok, mint egy kisméretű bowling-golyó, és nagyjából ugyanolyan koordinációval is rendelkezem. De eddig mindig sikerült visszafordulnom. Ezúttal azonban másképp alakultak a dolgok.
Egy gödör. Nagy, mély, alattomos gödör. Beleborultam, és ott fetrengtem, mint egy felfordított teknős. Hat lábam az ég felé, a hasam a forró napon. Kapálóztam, forogtam, de semmi. Csak a felhők vonultak felettem, közömbösen, mint a bürokraták egy panaszos ügyféllel szemben.
Harmadik fejezet: A csoda
Már kezdtem beletörődni a sorsomba, amikor váratlanul árnyék borult rám. Valami finoman a hátam alá nyúlt – egy fűszál! Mögötte pedig egy óriási, meleg kéz látszott, amely gyengéden segített visszafordulni.
Csoda volt! Egy magasabb rendű lény – talán maga a Sors, vagy a Természet anyja – megsajnált engem. Éreztem, hogy ez a pillanat különleges. Hogy valami nagyobb dolog része lettem. Mintha egy kozmikus szappanoperában játszanék, ahol éppen én voltam a rokonszenvek kedveltje.
Lelkesen indultam tovább. Kicsit kábán még a megtiszteltetéstől, de annál büszkébben. Végre valaki észrevett! Végre számított az, hogy kitartottam!
Negyedik fejezet: A végkifejlet
És akkor megjelent ő.
Zöld volt. Csillogó. Gyors, mint a gondolat. Egy gyík, aki éppen ebédet keresett, és úgy nézett rám, mint egy ínyenc a menükártyára.
Az utolsó, amit láttam, egy villanás volt. Egy árnyék. Egy villámgyors mozdulat.
Aztán sötétség.
Ötödik fejezet: Elmélkedés a gyomorban
Itt ülök tehát, egy gyík gyomrában. Sötét van, meleg, és körülöttem mindenféle megemésztett holmik lebegnek. Nem mondhatom, hogy kellemes, de van időm gondolkodni.
És rájöttem valamire.
Nem azért volt értékes az életem, mert hosszú volt, vagy mert nagy dolgot vittem véghez. Hanem azért, mert végig mentem. Nem álltam meg. Nem bújtam el. Nem adtam fel, még a gödörben sem.
A segítség, amit kaptam? Az sem volt hiábavaló. Valaki odafigyelt rám. Valaki fontosnak tartott engem. És az, hogy végül mégis egy gyík gyomrában kötöttem ki, nem teszi semmissé azt a pillanatot, amikor egy emberi kéz megmentett.
Hatodik fejezet: A tanulság
Ha újra születhetnék, megint ganajtúró lennék. És megint mennék előre, rendíthetetlenül. Mert ez a mi dolgunk. Mert így működik a világ.
A természet nem igazságos – de következetes. Ami nekünk hős, az másnak ebéd. De ez rendben van így. Mert minden részét képezi valami nagyobbnak. A kapálózásom, a megmentésem, a gyík ebédje – mind ugyanannak a körforgásnak a fogaskerekei.
És ha valaki egyszer mesét ír belőlem, vagy egy délutánon eszébe jut egy kis bogár, aki nem adta fel – akkor nem voltam hiába.
Mert figyeltek rám. Emlékeznek rám. És ez többet ér, mint bármilyen hosszú élet.
„Mentem, láttam, megettek – de közben éltem."
